Múlt pénteken felmondtam. Vegyes érzelmekkel, persze. 
Egyfelől örülök, mert szabad a keddem és a péntekem (1-1 órám van csak a Zegyetemen), tudok mással is foglalkozni (például tudok készülni a többi órámra, vizsgákra, satöbbire). Másfelől szomorú vagyok, mert aranyos munkatársakat kellett otthagynom, meg a kuckómat, ami már egészen norewás volt.
Miért csináltam? Első és legfontosabb ok: nem kaptam fizetést. Egyáltalán (igen, Kedves Olvasó, ingyen csak a hülyék dolgoznak). Második ok: nem láttam lehetőséget a fejlődésre. Évekig megmaradtam volna titkárnőszerű képződménynek, aki legépeli a szerkesztő bácsi által elépakolt szerződést, vagy összerakja a könyvrendeléseket, esetleg néhanapján kap pár átírandó fülszöveget, netán ír egy háromezer leütéses cikket. Mindezt ingyen. Harmadik ok: most Piri mama mellett a helyem. Szüksége van rám.
Eddig tartott tehát a gyakornokság. Majd jön más.

Minden az (istenverte) szépésjó, csilli-villi Corvin sétánnyal kezdődött. Fogták magukat a tisztelt ottlakók, meg a tisztelt beruházók, beballagtak a főváros nagykutyáihoz, leraktak néhány milliót, és (kiadták az ukázt) szépen kérték, legyen a környékük neve Corvin-negyed, mert az menő, jól hangzik, (istennyilaharagja), mit tudom én. Úgyhogy csiribí-csiribá Corvin-negyed lett a pláza meg a mozi környékéből a Futó utcából, egészen a Horváth Mihály térig, meg még talán több utca is, azt nem tudom, nem nézegettem (gy.k.: mindenhol azért én se merek sétafikálni).
Nemrég a Kőris utcában sétáltattam a két szörnyikémet, és -mintegy véletlenül- az utcatáblára pillantottam. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében (csak egy óbazdmeg szakadt ki belőlem). Józsefváros helyett Orczy-negyed szerepelt a kerület száma mellett. Gondoltam, Corvinékat majmolja a helyi elit, lakópark van itt is, bár a fene se hitte volna, hogy ezen a szakadt környéken is élnek ilyen divatdiktátorok. Rohadt nagyot tévedtem.
Józsefváros, mint olyan, néhány éven belül megszűnik létezni (pedig 1777 óta így hívják a VIII. kerületet, érdekes, hogy Bécs VIII. kerületét szintén Józsefvárosnak nevezik). Lesz helyette Palotanegyed (Múzeum körút és környéke, bár ezt tudomásom szerint néhány éve, évtizede így becézik már), az említett Orczy-negyed, Csarnok-negyed (wtf?), Józsefváros-központ, meg amit még kitalálnak (félreértés ne essék, a Tisztviselőteleppel a világon semmi problémám nincs, azt 1887-től hívják így). Az utcatáblák cseréje már elkezdődött (azon gondolkodom, szerzek egy régit, legálisan persze, és kirakom itthon). Gondolom, nem két forintért szedik-rakják darabját. Tábla ára, munkadíj, öregapám térde kalácsa.
Mélységesen felháborít, hogy erre (meg lengyel-litván importra a NEMZETI ünnepen) van pénz. Új kukák kihelyezésére (lásd: Szar ügy), parkok rendbetételére, hajléktalan-helyzet javítására nincs (hogy csak a legapróbbakat említsem). Hogy ne csak hangzatos nevű, de minden szempontból VONZÓ legyen ez az egyébként hírhedt városrész. Ha bárki szót emel, jó esetben a vállukat vonogatják, rossz esetben nekik áll feljebb.
Jó lenne megtanulni, hogy attól nem lesz más a helyzet, hogy átnevezgetünk. Az emberek attól még ugyanakkora gödörben lesznek, ha nem nagyobban. Jó lenne felfogni, hogy SOKKAL KOMOLYABB gondok vannak, nem csak ebben a kerületben, az egész országban. Emberek az utcára kerülnek, nem azért, mert elbaltázták az életüket, hanem mert a fizetésük semmire nem elég. Vagy fedél van a fejük fölött, vagy esznek. Emberek, elsősorban korombeliek elhagyják a hazájukat, mert úgy érzik, itthon nincs jövőjük.
Ezek most az új trendek. Éhenhalás, kivándorlás, csövelés. Lehet majmolni.

Ha emiatt a bejegyzés miatt valaki feljelent, tegye. Nem bánom. Ha attól jobb lesz a helyzet a kerületben, netán egész Magyarországon, vállalok pert, börtönt, kivégzést, akármit. De képtelen vagyok szó nélkül nézni, mi folyik itt.

Van abban valami jó, amikor az ember lánya az irodában, a falnak dőlve eszi a krémest.
Rögtön más színben látja tőle a világot (arról nem beszélve, hogy visszavonulva a saját kis kuckójába, az utolsó morzsát is leszedheti a tányérról).

Szombat hajnalban elment, végleg. 
Volt egy csomó a mellkasán, rossz helyen, épp egy ér fölött. Nem mertük bevállalni a műtétet, féltünk, hogy ott marad. Nyáron, amikor kiderült, hogy megesett, rettegtem, nehogy elléskor baja legyen. Végigcsinálta, becsülettel. Jobb anya volt, mint némelyik ember.
Úgy két hónaposak lehettek a pöttömkék, amikor megváltozott a viselkedése. Agresszív lett más kutyákkal. Aztán már az autókat, a trolikat is megugatta, meg a szembe jövő embereket. Rengeteget aludt, egyre kevesebbet mozgott, ha sétálni vittem, visszafordult, amint elvégezte a dolgát. Régen bármit megevett, az utóbbi időben az étel felét a tálban hagyta. Azt hittük, azért, mert a kicsiket akarta jóllakatni.
Egy hete kezdődött a rémálom. Nem akarok róla beszélni, emlékezni sem akarok rá. Úgy akarom őrizni magamban Arit, amilyennek szerettem. Játékosnak, okosnak, bújósnak. Arra akarok emlékezni, amikor először megláttam, amikor először ölelhettem magamhoz. Az első estére, amikor velem aludt. Arra, ahogy felágaskodott a fürdőkád szélére és nézte, ahogy áztatom magam. Arra, amikor először hozta vissza az eldobott játékot. Arra, hogy el sem mozdult mellőlem, ha beteg voltam. Arra, hogy bökdösött, ha simogatásra vágyott. Arra, milyen örömmel kergette a galambokat, mennyire szeretett futkosni. Arra, milyen jól érezte magát itt Pesten.
Csodálatos élete volt. Hat kölyköt adott a világnak, közülük kettő maradt itt velem. Bizsu végig mellette volt, Turbo inkább mellettem.
Nem tudom, milyen lehet odaát, de remélem, Ari jól érzi magát.

Rinyálok pár sort és rögtön jön valaki, aki felráz :) Nem, nem oldódtak meg a problémáim, csak rendberakták kicsit az önbizalmamat, meg az egómat.

Mire nem jók a barátok?

Egy kedves blogger-barát után szabadon:

Jó lenne arról írni, hogy minden rendben van körülöttem, helyrejöttem anyagilag, boldog vagyok, kiegyensúlyozott. Jó lenne arról írni, hogy senkinek nem jutott még eszébe feljelenteni a kutyák miatt. Jó lenne, ha azt írhatnám, bepasiztam és most úszom a boldogságban és már az esküvőmet tervezgetem. Még jobb lenne azt írni, hogy simán le fogok diplomázni töri MA-n is, ráadásul az idén kiadják az első regényemet.
Ehelyett az van, hogy marhára nincsen rendben az anyagi helyzetem. A számlákat úgy fizetjük, hogy sorsolunk, melyik hónapban melyiket. A hitelt már az ég tudja, mióta nem fizetem. Dolgozom a Galaktikánál, de fizetést nem kapok, legfeljebb jó ajánlást arra az esetre, ha máshol akarnék melózni. Kvázi szakmai gyakorlaton vagyok most náluk.
Nem vagyok boldog, bár igyekszem tartani magam, humorral kezelni a dolgokat, például hogy valaki feljelentett Ari meg a két pici miatt. Hogy milyen indokkal, azt egyelőre nem tudom, tekintve, hogy nincs telefonom (kikapcsolták), amin felhívhatnám az önkormányzatot, hogy megkérdezzem, ki és miért akar nekem rosszat. Ha megbírságolnak, nem fogom tudni kifizetni. A kutyákat nem adom, anyuékon kívül csak rájuk tudok támaszkodni, amikor elhagy a jókedvem meg a humorérzékem.
Ilyen helyzetben gondolni sem merek arra, hogy fiúm legyen. Jó lenne odabújni valakihez, menedéket keresni nála, érezni, hogy mindezek ellenére még értékes, szerethető nő vagyok.
A töri elvileg mehetne simán. Gyakorlatilag semmire sem tudok odafigyelni, főleg nem arra, amire kellene (és mielőtt bárki csatlakozna jóanyámhoz, amint azt zengi, "semmi más dolgod nincs, csak hogy tanulj", most intem csendre, mert rohadtul nincs így). Regény készül. Azaz készülne, de a múzsa ritkán látogat meg. Csoda?

Carrie Bradshaw (Szex és New York) író, újságíró. Bridget Jones (Brideget Jones naplója) újságíró. Sárfi Dóra (Csak szex és más semmi) dramaturg. Norewa (kőkemény valóság) meg szerkesztő-gyakornok. Mókás. Tényleg.

Négylábúm szócsöve leszek most, Kedves Olvasó!

"Artemis vagyok, öt éves tacskó-palotapincsi keverék. Hat gyermekes leányanya. A Gazdimmal, a Papussal, és a Mamimmal, meg két kölykömmel élek egy meleg, otthonos lakásban. 
Nem volt ez mindig így. Egy pincében születtem, két hónapos koromig ott laktam. Az akkori gazdim nem volt kedves. Egyáltalán nem szeretett. Aztán egy nap elvittek, akkor láttam először a Gazdimat. Egy kosárban feküdtem. Nagyon féltem és fáztam, de amikor a karjába vett és átölelt, szinte megrészegített a finom szagával. Nem maradhattam, pedig nagyon szerettem volna. Sok idő eltelt, mire eljött értem. Nem hozott magával se kosarat, se dobozt. Csak ölbe vett, beültünk a nagy, guruló dobozba és otthagytuk a régi gazdit, meg az anyukámat. Első este sírtam, mert nagyon féltem. A Gazdi megsajnált, felvett maga mellé az ágyba. Azóta vele alszom. Nagyon szeretek vele aludni. 
Mindent megtennék a családomért. Egyszer, úgy fél éves korom környékén, mikor még másik házban laktunk, a hátsó ajtón be akart jönni valaki. Szúrós szaga volt, biztos voltam benne, hogy rosszat akar. Kitépte a nagy ajtót a helyéről. Egyszerűen leszakította, én meg csak ugattam és ugattam, olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Elüldöztem. A Gazdim, aki épp fürdött, halálra rémült. Odaszaladtam hozzá, megnyalogattam a kezét, csóváltam a farkam, próbáltam lelket önteni belé. Tulajdonképpen ezt csinálom, amióta csak vele vagyok. Lelket öntök belé, meg a Mamimba.
Most valami kutyaadóról beszélnek naphosszat. Adni kell valamit? Nekem? Én mindent megadnék nekik, értük, csak maradhassak. Azt mondja a gazdim, nehéz lesz kifizetni sok embernek. Lehet, hogy nekik is. Mi történhet, ha nem fizetik ki? Nem értem, mi szükség rá. Azt mondja a Mami, így is kevés a pénzünk. Nem kerülök sokba, bármit megeszek, a két kölyköm sem válogat. A Gazdiék rendesek, ha sétálni megyünk, összeszedik utánam, amit széthagyok. Nem lehet rájuk panasz. Mi a kicsikkel néha ugatunk, ha idegen akar bejönni. Néha olyankor is ugatok, ha nagyon örülök. Ez a baj? Ezért kell fizetni? Rosszat csináltam? Nem akarom, hogy a szeretteim miattam bajba kerüljenek!"

Tudod, Kedves Olvasó, én az a fajta ember vagyok, akinek kiskutyával reklámozva mindent el lehet adni. Becsületes, törvénytisztelő típus vagyok, olyan, aki bármit elhisz, megtesz, ha az jónak tűnik. De ez nem jó. Élőlényre adót kivetni nem helyes.
Három kutyával élek. Egy hőssel, meg a két kölykével. Velük ébredek, napközben ők járnak az eszemben, esténként velük alszom el. Nélkülük üres és tartalmatlan lenne az életem. De félek, nem fogok tudni közel húszezer forintot kifizetni. A mikrochip drága, az ivartalaníttatás sem két forint, ráadásul a kicsiket még jó darabig nem is lehet... Nem is ez a baj, én még csak összeszedem valahogy a pénzt. De mi van azokkal a nyugdíjas nénikkel-bácsikkal, akiknek se családjuk, semmijük, csak a kiskutyájuk? Mi van, ha valaki nem fizet? Azzal mit csinálnak? Egyszerre nevetséges és elszomorító ez az egész. Kívánom, a tisztelt képviselő urak és hölgyek, akik ezt megszavazták, egyszer majd kapjanak maguk mellé egy ilyen csodát, mint amilyen nekem jutott. Akkor talán rájönnek, hogy a kutya nem tulajdon, hanem társ, barát, családtag és még ennél is sokkal több.

Valami sokkal szebbet, vidámabbat akartam írni hatszázadiknak, ehelyett most az apámról írok. Az apámról, aki nemes egyszerűséggel levegőnek (vagyis inkább pénzes zacsinak) néz. Mert ugye ÉN küldjem el neki a diákhitel ehavi részletét. ÉN mondjak le szórakozásról, mobiltelefonról, ételről-italról, villanyról, vízről, gázról, tévéről, internetről, vezetékes telefonról, LAKÁSRÓL. Csak hogy neki legyen.
Nem fordítva kellene ennek működnie? Én vagyok tán a szülő és ő a gyerek?
Apa egyáltalán az ilyen?
Én vagyok a hülye, hogy ezek után még azt várom, hátha felhív, hogy legalább MEGKÖSZÖNJE. Vagy legalább megkérdezze, hogy vagyok. De a nyakamat rá, hogy az sem érdekelné, ha meghalnék.

Eltűnt egy halom postom. Tudom, összeomlott a szerver, le is vadásztam az eltűnt motyót, de egy bejegyzés egyszerűen NINCS meg. A kommentekről nem is beszélve.
Értem én, hogy blogexport, de még sosem használtam, mert FOGALMAM SINCS, hogy működik!

(Kérem az összes igen tisztelt és általam nagyra becsült olvasómat, hogy lesse meg a böngészőjében a feedeket és ha valakinek esetleg véletlenül megvan a keddi New job, new life című postom a feedreaderében, az legyen olyan drága és dobja már át az egészet a norewa kukac gmail pont com emilcímre! Ezerköszönet!) Megtaláltam, sikerült kimásolni (nem, nem importálni, nálam az sajnos nem akart működni)!

Van munkám. Ennek csak azért nem kell olyan nagyon örülni, mert fizetést azt nem kapok, viszont baromi sokat tanulhatok belőle, ami mégiscsak jó, tehát kicsit lehet örülni. Tudni kell mindehhez, hogy szerény személyem ugyebár nem csak történelem szakra járt a BA idején, hanem elvégzett egy szerkesztői minort is. Ennek örömére vagyok most gyakornok egy kiadónál (link bal oldalt a menüben, ha valakit esetleg érdekel).

Samsung Galaxy Mini, "okostelefon kezdőknek". Hát én annyira kezdő vagyok,
hogy a büdös életben nem volt még nemhogy okos, érintőképernyős telefonom
sem. Marha lassan pötyögök vele, szokatlan még mindig, pedig már több mint
két hete van nálam. Minden esetre elégedett vagyok vele. Majdnem tíz évig
volt nokiám, ideje volt váltani. Szeretem, mert szép, okos, hasznos.
Előbb-utóbb megtanulom kezelni :)

Egyáltalán nem úgy lett, ahogy gondoltam. Nem vagyok képes helyrerázódni lelkileg, nincs fény az alagút végén. Vagy legalábbis valami, valaki eltakarja. Magamba roskadtam és melléestem.

Innen üzenem az ÖSSZES hímállatnak, akikkel valaha közelebbi kapcsolatba kerültem, hogy (száradjon le a farkuk) köszönöm a szíves közreműködést!

Azaz ötszázkilencvenötödik (anyámborogass) bejegyzés.
Egyik nap, mikor Ledérkém nálam ebédelt, megkérdezte hogy volna-e kedvem vele jógázni, merthogy van egy fölös háromalkalmas bérlete és rám gondolt, mert hogy én minden ilyenre kapható vagyok. Hát perszehogy kapható vagyok. Jó, akkor kedden kéne mennünk, ha nekem is jó, majd még megbeszéljük, mikor meg hogyan.
Kedden délután ötre jelentkeztünk be végül, Ledér még délelőtt hívott, hogy legyek szíves, adjak neki kölcsön egy pár zoknit, mert elfelejtett hozni. Vittem zoknit, negyed ötkor futottunk össze a Baross utcai villamosmegállóban, onnan mentünk a Katona József utcába. És akkor arról a másfél óráról is mesélek végre.
Fontos megjegyeznem, hogy rózsaszín pólót viseltem fekete cicanadrággal, a nővérem pedig lilát, szintén fekete cicagatyával. Bementünk a terembe és rögtön találtunk két szőnyeget egymás mellett, egyik lila volt, a másik rózsaszín. Perszehogy elfoglaltuk, az oktató srác jót mulatott rajtunk, hogy a szőnyeghez öltöztünk, de igazából tök véletlen volt. Vagyis inkább a sors keze. Ami ezután jött, arra nincsenek szavaim. Nem fájt, bár a legtöbb gyakorlat meglehetősen kényelmetlen volt. Akadt sikerélmény és kudarc is, de nem keseredtem el, mindenki elkezdte valahol, meg egyébként is biztattak sok jóval és egyébként is már másfél óra után érzékeltem, hogy ez nekem jó. Az van ugyanis, hogy gyerekkorom óta kiáll az egyik csigolyám(szaknyelven banyapúpnak becézzük). Na az a csigolya szépen visszament a helyére és úgy is maradt, úgyhogy volt púp, nincs púp.
Sokkal könnyebb minden és a lelkemnek is jót tett, úgyhogy mindenképp megyek még!

Képtelen vagyok kiverni a fejemből.

Nem, nem utazom. Még. Majd egy hét múlva, de akkorsem vonattal (Ráckeve megint, hála Viának). Helyrebillentem lelkileg, szóval ne aggódj, Kedves Olvasó! Minden rendbejön hamarosan, és akkor viszlát éjszakai pánikrohamok, meg séta közbeni sírógörcsök, nem beszélve a Piri mamával való összeveszésekről. Részleteket nem árulhatok el, de napokon belül megint színesben látom majd a világot. Apropó színek, vettem egy rózsaszín blúzt. Rózsaszínt. Én. Ráadásul úgy, hogy senki sem beszélt rá. Öregszem? (Ledérkém erre rögvest rávágná, hogy igen, valószínűleg öregszem)

Nem akarok megint szétesni, de már nincs az a ragasztó, drót, habarcs, akármi, ami összetartana. Valaki hozzon egy kiskanalat és szedjen össze, mert egyedül nem megy. Csak az a baj, hogy magamat is nehezen viselem el...
Üvölteni tudnék, de inkább befogom. Sírnék, de mosolyt erőltetek magamra, hogy mások  ne lássák, hogy Ő ne lássa, miként őrlődöm, hogy rágom magam. Van elég baja neki is, hiszen nemrég hullott darabokra az élete. Jó, hogy mellettem van, de félek, hogy látni fogja, ahogy összetörök. Őt féltem, nem magamat, mert nem ránthatom magammal, mert ő nem rántott magával (és nem tudja, mennyire hálás vagyok ezért). Belém kapaszkodik, értem él, de én nem kapaszkodhatok most belé, mert épphogy tartja magát. De ő erős, erősebb, mint én, és akkor is mosolyog, mikor minden ellene van. Azt mondogatja, majd lesz valahogy, várjuk ki, mit hoz a holnap. Én meg csak számolgatom a napokat, feszegetem a saját határaimat, közben tűröm a vélt és valós pofonokat. Tartom magam, hogy ő ne omoljon össze. Igyekszem apróságoknak örülni, de lassan már nem lesz minek, mert napról-napra szürkébbnek látom a világot. Csak akkor telik meg színekkel, ha ő mosolyog.

Nemrég olvastam valahol, hogy Budapesten napi 40 tonna kutyagumi gyűlik össze. Ebben, Kedves Olvasó, valószínűleg élen jár a VIII. kerület. Én, mint itt élő ember, vagyis kutyatulajdonos, ezt tapasztalom. Ha lemegyek Arival, sokszor legszívesebben mindketten visszafordulnánk, hiszen lépten-nyomon más kutyák "csomagjaiba" botlunk. Én undorodom tőlük, a kutyámnak meg talpalatnyi helye sincs, ahová ő lepottyanthatná a saját szemetét, amit én, mint felelősségteljes gazdi, összeszedek egy sima, egyszerű, teljesen hétköznapi nejlonzacskó segítségével. 
Persze általában csak egy zacskó van nálam. Így volt ez ma délelőtt is, amikor lementünk egy gyors csurgatásra. Elcsattogtunk a sarokig, onnan tovább, szépkisasszony pisilt, aztán pottyantott. Zacsi előránt, cucc felszed, kukába dob. Megyünk visszafelé, megint potyogtat, mondom remek, jöhetek le mégegyszer, hogy összeszedjem. Alighogy kimérgelődöm magam, egy nő rámförmed, hogy ugye nem akarom otthagyni? Mondom nem, épp most morogtam egy sort, hogy miért nem hoztam több zacskót, ugyanis egyet épp az imént használtunk el, de ne aggódjon, felviszem a kutyát, aztán visszajövök és összeszedem. Na, jött a negyedórás litánia arról, hogy mások milyen felelőtlenek, mennyire nem törődnek a kutyájuk szemetével. A szentbeszédet végighallgatta egy arra járó hajléktalan (az a mindenes típus, aki bevásárlókosárral, vagy legalábbis óriási, teletömött cekkerrel mászkál). Előszedett egy üres zacskót és a kezembe nyomta, én meg nem győztem megköszönni. Felkapkodtam a motyót, mindenki örült, de én elgondolkodtam.
Nekem természetes, hogy ha lemegyünk, összeszedem a kutyagumit. Sok kutyatulajdonosnak szintén. Emlékszem, ahogy M-mel ücsörögtünk a Kobuci kertben, beletúrt a zsebébe és a kezébe akadt valami. "Jé, kakizacsi! Mindig találok egyet valahol." Ami azt illeti, én legutóbb a táskámban találtam nem egyet, de mindjárt hármat, ugyanis amit nem használok el, azt oda spájzolom.
Ha mégis ennyire természetes sokmindenkinek, hogy felszedi, miért hever a járdán, az út közepén, a fűben, az árokban, a lépcsőkön? Ennyi kóbor kutya NINCS a városban (ami azt illeti, én nyolc év alatt, mióta itt élek, még egyet sem láttam), engem senki ne szédítsen azzal, hogy ők csinálják az utcán a mocskot. Nem beszélve a parkokban kijelölt kutyafuttatókról. Senki sem megy be és nem szedi össze. A Kéthly Anna téren (bár az már egy másik kerület, de egy időben elég sűrűn jártam arrafelé) nem lehet megmaradni, mert BŰZLIK az egyébként rém igényes, kavicsokkal felszórt, szépen körbekerített rész, amit a négylábúaknak jelöltek ki. A Kálvária téren hasonló a helyzet, és igen erős a gyanúm, hogy másutt is. 
Ilyenkor persze kit vesznek elő? Azt, akit éppen látnak, és urambocsá' , sz*rik a kutyája. Ha felszedi, ha nem, kap. Minimum leordítást.
Komolyan mondom, nem kerül semmibe. Nem kell csillivilli, színes-szagos, méregdrága kakizacsi, amit külön erre a célra árulnak. Bőven megteszi az olcsó kis tekercs a százforintos boltok valamelyikéből, vagy az a zacskó, amiben a zsömlét, vagy a zöldséget hozzuk haza a boltból. Nem nagy ügy, az ember felhúzza a nejlont a kezére, összeszedi a kis kupacot, aztán kifordítja a zacsit, csomót köt rá és bedobja az első, útjába kerülő kukába. Na igen, a kuka már egy másik történet, külön postot lehetne írni arról is.
A lényeg, hogy arra kérem a tisztelt kutyatulajdonos Olvasóimat, legyenek szívesek, kövessék a jó példát, szedjék fel a kutyapiszkot! Akik eddig is felszedték, tegyék ezután is, járjanak elől azzal a bizonyos jó példával!
Talán egy pöttyet tisztább lesz így a Város.

Artemis királykisasszony megesett, de ezt azt hiszem, már említettem. Történt, hogy áprilisban Piri mama a négylábúval együtt leköltözött az unokabátyámékhoz (Gabiékhoz), ahol már volt két kutya, nevezetesen Brúnó a közép uszkár öregúr, meg Spuri, a szálkás szőrű tacskólány. Ari viszonylag hamar összehaverkodott velük (bár Spuri két teljes napig csak ugatta, de aztán abbahagyta és onnantól lehetett vele játszani). Májusban Spuri tüzelni kezdett. Egy hétre rá Ari is, Brúnó pedig udvarolni kezdett neki, méghozzá igen hevesen és nem kevésbé kitartóan. Épp nem voltam otthon, amikor a leányzó engedett, de Piri mama azt mondta, nem sok esélyt lát arra, hogy ebből picinyek legyenek, mert nem ragadtak össze (gy.k.: a kutyák szerelmeskedéskor egy időre össze szoktak ragadni, rendkívül vicces látvány, én mondom).
Nem láttuk, hogy kerekedik a hasa, mert nem szétfelé nőtt, hanem lefelé. Továbbra is sokat futkosott, ugrált, semmi sem számított neki. Nem féltette magát, nem vigyázott a lépteire. Úgy hat hét után tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele, ekkor hívott Piri mama és közölte, hogy döntsek a sorsáról, mert nem biztos, hogy kibír egy ellést. Közöltem, hogy nem válok meg tőle. Persze nem tudtuk, hová tegyük, erre bevillant az erkély. Mindenórás volt már, amikor kocsiba pattantunk vele és felhoztuk Pestre. Az első húsz percet végigvinnyogta, aztán elcsendesedett. Összebújtunk és valahol Vác környékén elszenderedtünk. Az M3-as bevezetőjén ébredtünk, a kisasszony meg csak pislogott, hogy mi ez a sok fény, hang, meg idegen szag, csóválta a farkát, néha képen nyalt. A ház előtt kiszálltunk, pisilt, felcsattogtunk, körbeszaglászta a lakást, nyugtázta, hogy itt minden Gazdiszagú, tehát jó helyen van. Kiment az erkélyre és rögtön le is heveredett a kosarába. Szokásához híven végigaludta az éjszakát, egyszer sem akart bejönni. Ez egy hétfői nap volt, a következő napok várakozással teltek. Szerda este már pocsékul volt, hányt, nem találta a helyét, csak járkált fel-alá, néha jelzett, hogy bejönne egy kis simiért.
Csütörtök reggel Piri mama szólt, hogy kapjam össze magam (valamit el kellett intéznem, de már nem emlékszem pontosan, mit), én kértem még öt percet meg egy kávét. Fél perc múlva visszarobogott az ajtómhoz és szólt, hogy keljek fel gyorsan, megvannak a picik. Nem kellett az öt percem, se a kávém. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akit seggbe lőttek. Az erkélyen, a kosárban ott feküdt a kutyám, halálosan fáradtan, de a szemében olyan boldogság csillogott, mint még soha. Elégedett volt magával és ami azt illeti, én is elégedett voltam vele. Hat gondosan letisztogatott kicsi szuszogott mellette békésen, egy hetedik pedig félrelökve feküdt néhány centire tőlük, persze ő is megkapta a legtöbbet, amit az anyukája nyújthatott neki, de sajnos már nem élt. Nem tudjuk, hogy eleve úgy született, vagy később érte a baj. Ari egy hang nélkül csinálta végig az ellést, fel sem ébredtünk rá.
A hat élő picúr közt volt három fekete, két fehér és egy barna. Piri mama rögvest közölte, hogy a barnát megtartjuk, mert gyönyörű. Ari engedte, hogy mindegyiket kézbe vegyem, nem zavarta, hogy megérintem őket. Nem bánta, ha átveszik a szagomat, hiszen szereti ezt a szagot. Gyorsan megnéztem a lábuk közét, tudni akartam, ki milyen nemű. Négy kislány, két kissrác, tűrhető arány. Az élettelen picit elvettük a kosárból, nehogy baja legyen a többinek. Aztán csak néztük őket, ahogy esznek, ahogy Ari végignyalja őket szép sorjában. Csodálatos pillanatok voltak.
Mindennek már több mint három hete. Azóta jókorát nőttek, alig férnek el abban a kosárban, amiben születtek (kaptak nagyobbat, hogy Ari is odaférjen, de lassan azt is kinövik). Nyitva a szemük, csetlenek-botlanak, nőnek a tejfogaik, egyre többet vannak ébren, ilyenkor egymással játszanak. Bearanyozzák a napjainkat. Ari ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna. Nagyon büszke vagyok rá!